Következzen Varga Lóránt közösségi író kifejezetten az Ambringa olvasóinak írt, elektromos bringázással (is) kapcsolatos novellája:
– Ezt nem mondod komolyan – nézett fel Pauletta nevetve.
– De igen! – bólintott Barnabás és kinézett az ablakon. Az utcán éles fényekkel kecsegtetett a
koranyári nap. – Kell majd egy kis naptej, hogy ne égjünk le.
Pauletta hangosan elnevette magát.
– Te tényleg nem hülyéskedsz.
– Én soha nem hülyéskedek – vágta rá Barnabás.
– Édesem, pont azért élünk együtt ötven éve, mert hülyéskedsz.
– Csak azért?
– Részben azért – vigyorodott el Pauletta, letette maga mellé a kiürült kávéscsészét – sok évet élt
már meg az is, mint ő maga – és felkászálódott az asztal mellől. A férfi mellé állt és ő is az utcát nézte.
– Figyelj ide, Oszi!
Pauletta akkor hívta Barnabást Oszkinak, ha viccelni akart vele. Valami régen homályba merült filmről
ragadt rá a név.
– Figyelek.
– Ez kedves, hogy újra meg akarod próbálni…
– Nem csak akarom, hanem meg is teszem… És te is!
– Nem, Oszi, ez nem lenne valami szép látvány. Öregek vagyunk.
– És? Ez már indok, hogy ne is akarjunk élni?
– Ezt nem mondtam.
– Akkor?
Pauletta most fogta fel igazán, hogy a férfi, akit oly rég óta szeret, komolyan beszél.
– Oszi, tegyük fel, persze csak elméletileg, hogy fel tudok ülni a bringára…
– Fel tudsz ülni. A szobabiciklivel hasítasz.
– Édesem, az egy elefántot is elbírna. Ott nem kell egyensúlyozni.
– Te még tudsz biciklizni – nézett rá komolyan Barnabás.
– Tegyük fel, hogy fel tudok ülni rá. De a látvány.
– Gyönyörű vagy, Nindzsa – vágta rá őszintén Barnabás. Elővette az a becenevet, amit Pauletta soha
nem állt meg nevetés nélkül.
– Nem. Nem vagyok csodás – nevetett fel Pauletta. – Öreg vagyok. És értem én, hogy a hetven az új
húsz, de ez nem igaz ám, csak a reklámokban. Jobb, ha tőlem tudod. Megöregedtünk. Nem nagyon,
de attól még eléggé. Nem lenne szép látvány mezítelenül átkerekezni a városon. Sőt, nagyon nem
lenne szép.
– Te szép vagy, ahogy mindig is. Mindenki megbámulna – kötötte az ebet a karóhoz Barnabás.
– Azt lefogadom. És hívnák a mentősöket. Oszi, kizárt, hogy én pucéran bicajozni kezdjek veled.
Kizárt! Gondolnunk kell a lakosokra is.
– De ha egyszer így ismerkedtünk meg. Elfelejtetted?
– Akkor húsz évesek voltunk, és a szúnyogok nem tudtak fenéken csípni, mert olyan feszes volt
rajtunk a bőr.
Barnabás arcán látszódott a csalódottság.
– Akkor ugrott a házassági évfordulónk?
– Már miért ugrott volna? Csak azt mondtam, hogy nem kerékpározok veled át a városon anyaszült
mezítelenül. Akkor sem, ha így ismerkedünk meg szerelmünk hajnalán.
– Akkor vegyünk fel ruhát, és úgy menjünk. Vagy tudod mit? – kacsintott a férfi Paulettára. – Ne
vegyünk fel alsógatyát, és persze ruha lesz rajtunk, de mi tudjuk, hogy valójában nincs is. Ehhez mit
szólsz, Nindzsa? Ennyi már csak kijár az emlékeknek, ha már ötven éve együtt toljuk a biciklit.
Pauletta vihogott egy sort.
– Figyelj, Oszi! Én tényleg szeretném, tényleg. És a titkos nudizmus meg is felelne. Abban benne
vagyok. De nekem ez már nem megy. Mire felérünk a főtérre, infarktust kapok. Te már az utca végén
kapsz. Egy hegyen lakunk, ha ez még nem tűnt volna fel. Én már nem bírom azt, amit régen. Tíz éve
nem ültem biciklin. Ez már nem nekünk való huncutság.
Barnabás újra kinézett az utcára, a szája szegletében hamis mosoly jelent meg, melyet Pauletta
veszélyesnek ítélt meg, de nem tudott ellene mit tenni.
– Jó – mondta kimérten Barnabás. – Akkor gyere lenge ruhába, nindzsa álcába és titkos
mezítelenségbe.
– Most mondtam, hogy…
– A garázsnál várlak – vágta rá gyorsan Barnabás és kisietett a szobából.
Pauletta megtette, amit megkövetelt a haza. Kikotorta egy ezer éves nyári ruháját, amit Barnadás
mindig is kedvelt, és bár nem félt attól, hogy ellenőrzik, de tényleg nem vett alsóneműt. Titkos volt.
Igazi nindzsa.
Barnabás kint állt az utcán. Mellette két új bicikli várakozott.
– Ezek honnan vannak?
– Vettem őket – vont vállat Barnabás. – Gondoltam, hogy kerekezünk egyet.
– Öreg, én… rendben… én felszállok, de ez marhaság. Nem jutunk fel a főtérre. Se ruhában, se
mezítelenül…
– Csak szállj fel és tekerj – biccentett Barnabás az egyik kerékpár felé.
Pauletta megcsóválta a fejét és arra gondolt, hogy a szerelmért mit meg nem tesz az ember, még
infarktus is kap, ha úgy hozza a sors. Feltápászkodott az ülésre. Talpát ismerős érzéssel nyomta a
pedál. Régen imádott biciklizni. És ezt az az átok Barnabás pontosan tudta.
– Na, megyünk? – kérdezte Barnabás és felpattant a saját járművére.
– Ezt megbánom – csóválta meg fejét Pauletta, de ő is elrugaszkodott.
Az utca egyenes volt és ők meglepő könnyedséggel értek ki a főutcához.
– Innen toljuk, jó? – fékezett le Pauletta.
– Csak tekerj tovább, Nindzsa – sorolt be mellé a férfi.
– Oszi…
– Csak tekerj tovább!
– Oszi!
– Tekerj tovább.
Pauletta a férfira nézett, aki rákacsintott, és ez a kacsintás elég volt most is, ahogy ötven éve is elég
volt, amikor ketten átszáguldottak pucéran a városon. Nekiveselkedett az emelkedőnek.
A kerékpárban titkos szerkezetek keltek életre alig hallható elektromos zümmögéssel.
– Ez hogyan? – nézett Barnadásra hitetlenkedve Pauletta, amikor a férfi könnyedén mellé sorolt.
Éppen a posta mellett suhantak el játszi könnyedséggel.
– Nindzsatrükk, szerelmem, nindzsatrükk – mosolygott rá a Barnabás és még egy kicsit gyorsított az
amúgy is szédítő iramon.
Pauletta az előtte tekerő férfira nézett. Érezte, hogy testében újra életre kel a fiatalságából valami,
amit eddig halottnak hitt. Már a cukrászdánál jártak, és eközben Pauletta egyre biztosabbá vált
abban, hogy Barnabás fenekével még most sem tudna mit kezdeni egy szúnyog. Lehet, hogy az
övével is meg kellene küzdenie.
Június 11. Biciklizz mezítelenül világnap.